Technológiai lexikon III.

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Technológiai lexikon III.

Témanyitás  Benjamin Lafayette Sisko on Szomb. Dec. 12, 2009 5:24 pm

Kommunikátor

A kommunikátorok a Csillagflotta tagjainál rendszeresített kommunikációs eszköz. A 23. század alatt a kommunikátorok különálló eszközök voltak, mielőtt az egyenruha bal oldalán viselt Csillagflotta jelvénybe integrálták volna őket. A 2260-as években a kommunikátor egy téglatest alakú fekete doboz volt, épp akkora, hogy elférjen egy tenyérben. Három részből állt: a felső, az alső vázból és az antennából. A fekete doboz alsó és felső felét egy világosabb vékony fémcsík választotta el. A kommunikátor az alapfelszerelés nélkülözhetetlen része bármely században.

A kommunikátorok korai változatai egy arany színű antennarácsot használtak, amely a felső testrészbe volt beépítve egy forgópánton keresztül.

Amikor az antennát felemelték, a kommunikátor hangjelzést adott ki, jelezve, hogy készen áll a használatra. Az antenna alatt volt a mikrofon, két vezérlőkapcsoló, három státuszfény és egy lyuk. Az adás/vétel kapcsoló a bal oldalon volt, a csatornaválasztó a jobb oldalon. A kommunikátor állapotát három fény jelezte, amelyek a kapcsolók és a mikrofon között voltak. A piros fény azt jelezte, hogy az eszköz kész a használatra. A sárga azt, hogy adásra van beállítva, a kék, hogy vételre. A 2270-es években a kommunikátor kisebbek lettek és a csuklón hordták. A modern, 24. század végi kommunikátor kristálytiszta szilikonkompozitból, berilliumból, szénből és aranyból készülnek; a védőborítás mikroszemcsés durániumból van, arannyal és ezüsttel ötvöze. Esztétikai célokból a Csillagflotta emblémájának alakjára tervezték. A duránium borítás alatt bonyolult szerkezetek sora található, amelyeket egy szárium krellid kristály lát el energiával. Ez az energia két heti használatra elég; ha a kristály nagyon lemerült, hallható rezgést bocsát ki, és az energia indukciós feltöltéssel helyreállítható. A kommunikátor legfőbb komponense a szubtéri adó-vevő egység (STA), amely egy analóg-digitális hangátalakítót és egy kis energiájú szubtérmező-sugárzót tartalmaz. A kommunikátor STA-ja nem képes olyan széleskörben használható adatcsatornákat kezelni, mint a PADD-ok vagy a trikorderek. Az STA kis mérete és energiája miatt csak viszonylag gyenge szubtérmezőt képes létrehozni. Személyi kommunikátor közötti átvitel hatósugara kb. 500 kilométer, de ezt a helyi viszonyok (pl. elektormágneses erőtér erőssége) erősen befolyásolhatják. A hajó kis hatótávolságú adóvevői képesek megnövelni a kommunikátorok hatótávolságát azzal, hogy felveszik a kis erejű jelüket, melyet felerősítve küldenek vissza. Ezzel az átvitel hatótávját 60.000 km-nyire növelhetik; ez elég arra, hogy hajó-felszín kapcsolatot létesítsenek, mivel a hajók általában 40.000 km-es magasságban szoktak keringeni a bolygók körül. A kommunikátor egy egyszerű érintéssel lehet aktiválni, amikor is az eszköz egy elektronikus csiripelő hanggal tudatja, hogy készen áll a használatra. A hívást kezdeményező kimondja a hívandó nevét, és a kapcsolat létrejön. A kimenő adások egy a borítás belsejére erősített monofilm átvivő közvetíti; a bejövő adásokat a kommunikátor beépített hangszórója fogja. Az STA a felhasználó szavait digitális adatsorozattá alakítja, amelyet egy kis hatótávolságú szubtér adóvevő vagy a hajó beépített adóvevői fogadnak. Az adóvevők összehangolódnak a fedélzeti optika adathálózattal (amely a hajón belüli és a szubtér kommunikációt vezérli) és a főszámítógép kommunikációs processzoraival, hogy létrehozzák a kapcsolatot a kívánt hellyel. A szubtér adóvevők közvetlenül a transzporter-rendszerhez csatlakoznak, ezzel személyes helymeghatározást és transzportációs bemérést is lehetővé tesznek. Amint a transzporter vezérlő ráált a kommunikátor jelére, bárkit felsugározhatnak a forrás körzetéből.

A kommunikátor jelzése nélkül nagyon nehéz lenne pontosan megállapítani egy leszálló csapat helyzetét. A kommunikátort vészhelyzeti felsugárzás kérésére is használhatják. A kommunikáció csatornát egy hangutasítással lehet bontani, vagy ha a kommunikátor úgy érzékeli, hogy a beszélgetésnek vége, akkor automatikusan bontja a kapcsolatot. A kommunikátor azonban készenlétben marad. Veszélyes helyzetekben az emberek nyitva is hagyhatják a komcsatornát, ezáltal a hajó folyamatosan figyelheti a beszélgetést. A kommunikátornak nagyon kevés vezérlőegysége van, ezért a csillaghajónak azonnal javítani kell a fellépő interferencián. A Csillagflotta eljárás szerint minden kommunikációs adatot kódolt formában kell elküldeni. A kommunikátor rejtjelező egysége számítja ki a rejtjelező algoritmust, még a küldés előtt. A rejtjelező algoritmus (melyet véletlenszerűen változtatnak) a Csillagflotta Parancsnokságról érkezik minden Csillagflotta kommunikációhoz. A kommunikátor bőrérzékelői beprogramozhatók, egy meghatározott felhasználó bioelektronikus mezőjére és hőmérsékleti profiljára, megelőzve ezáltal az illetéktelen személy általi felhasználást.
A kommunikátor vészhelyzetekben iránykövető jelzést is kibocsáthat, egyfajta szubtéri jelzőfénnyé válva ezzel. Ha a kommunikátor borítása megsemmisül, az irányjelzés automatikusan beindul, segítve ezzel a sérült személy keresésére indult csapatot

Jeffries csövek


Szerelőalagutak, amelyek átjárják a csillaghajók szintjeit, megkönnyítve az energia-, számítógépes-, környezetszabályzó- és egyéb rendszerek elérését. A Jeffries csövek a hajókban függőlegesen és vízszintesen is futnak

Irányzék
Repülési vektor, amely a Galaxis középpontjához való viszonyt határozza meg. Az irányzék két koordinátát tartalmaz, egy "függőlegest" és egy "vízszintest". A 000.0 irány a Galaxis közepének irányába mutat.

Impulzus meghajtás


A Föderáció és egyéb nagyhatalmak által használt impulzus meghajtási technológia már majd egy évszázada többé-kevésbé változatlan. Egy impulzus hajtómű általában négy fő részből áll: Az üzemanyagtartály tárolja a hajtóműbe használt reagenseket. A Csillagflotta egyszerű deturérium üzemanyagot használ, ami kevésbé hatékony, mint egy deutérium/trítium keverék, de a deutériumot könnyebb előállítani és kezelni, mint a trítiumot, valamint egyetlen fajta üzemanyag használata leegyszerűsíti a hajó tároló- és kezelőrendszereit is. Amint az üzemanyag elhagyta a tárolót, lecsökkentik a hőmérsékletét, hogy szilárd deutérium jégdarabokat hozzanak létre. Ezeket a a reaktorba továbbítják, ahol több fúziós égető felhevíti őket, miközben egy mágneses erőtér nyugalomban tartja a darabokat. A Galaxy osztálynál használt standard impulzus fúziós reaktor egy 6 méter átmérőjű gömb, ami hafnium excelinide-ből épül fel. A reaktorok hálózatban is működhetnek; a lépcsőzetes elrendezésben az egyikből kiáramló plazma a következőbe kerül. A Galaxy osztáy csillaghajóin lévő 8 impulzus hajtómű mindegyike 3 fúziós reaktorból épül fel a fenti módon. Amikor a deutérium sikeresen egyesült, a létrejött plazmaáram a következő fő egységbe, a téridő meghajtó tekercsbe kerül. Az einsteini fizika szerint - amely minden normáltérben utazó tárgyra érvényes - egy hajó sebessége sem közelítheti meg nagyon a fénysebességet, mivel addigra annyira megnő az üzemanyag-fogyasztás, hogy a hajónak egyetlen üzemanyagtartálynak kellene lennie. A tekercs megakadályozza ezt a hatást, azzal, hogy létrehoz egy szubtér-sebesség alatti Cochrane-mezőt a hajó körül, lecsökkentve ezzel annak tömegét, ezáltal elősegíti a nagyobb gyorsítást. Az impulzus repülések így nemcsak a fúziós reaktorok teljesítményétől, hanem a tekercsek képességeitől is függnek. Az egyik leggyorsabb impulzus meghajtású hajó a felújított Constitution osztály volt. Az osztály hajói néhány másodperc alatt elérték a "teljes impulzust", vagyis a fénysebesség negyedét. A skála másik végén a jóval későbbi Ambassador osztály áll, ami a teljes impulzust már csak 125 másodperc alatt volt képes elérni. Amint a plazmaáram áthaladt a tekercseken, eléri a kipufogó nyílást és kikerül az űrbe. Ha a tekercs nem működik, az impulzus hajtómű többezerszer kisebb teljesítményre áll vissza. Ezért a kipufogó-rendszert úgy tervezték, hogy kijavítsa a szokatlan tömegeloszlásokat vagy tengelyen kívüli tolóerőt biztosítson a nagyobb mozgékonysághoz. Azon sebességenél, amelyek már a fénysebesség jelentős hányadát teszik ki, az idő eltérése a csillaghajó legénysége számára is fontos tényezővé válik. A fénysebességhez közel ez a hatás már nagyon jelentős. Pédául a fénysebesség 92%-ánál, amely egy Galaxy osztályú hajó maximális sebessége, 2.5 nap telne el egy nyugalmi megfigyelőnél, amíg a hajón csak 1. Azért, hogy az időeltérést 3.5% alatt tartsák, a Föderáció normál küldetés során a fénysebesség 25%-ában maximalizálta az elérhető sebességet - ez a teljes impulzus. Mivel ez harci küldetésekben nincs érvényben, a hatás rendkívül rossz lehet a hajóra nézve; a legénység olyan helyzetben taláhatná magát, melyben a reakcióidejűk jelentősen lecsökkenne az ellenségéhez képest a két hajó közti sebességkülönbség miatt. Ezért a csillaghajókon igyekszik elkerülni a magas relatív sebességeket. A korai űrhajókon "retro-rakétákat" alkalmaztak, hogy lelassítsanak, amikor elérik a célt, vagy csak egyszerűen megfordították a hajót, és a főhajtóművet használták a lassításhoz. A meghajtó tekercs alkalmazásának további előnye, hogy megszűnt a fenti kellemetlen procedúra. A tekercs lehetővé teszi, hogy a hajó tömegét lecsökkentve egy kis mennyiségű mozgási energia nagy mennyiségű gyorsulást eredményezzen. Amint a tekercset lemerül, a hajó gyorsan visszatér eredeti tömegéhez. A mozgási energia állandó marad, így a gyorsulás erősen lecsökken, minden külsö hajtómű használata nélkül.
Elméletileg, a tekercs egyedül is meghajthatná a hajót, egyszerűen szabályozva a hajó tömegét, így biztosítva a kívánt gyorsulást. A gyakorlatban ez nem ilyen egyszerű. A tekercset nem lehet csak úgy ki- és bekapcsolni; lemerülhet és újra feltöltődhet amint plazma folyik át rajta - mint egy impulzus hajtómű normál működése közben. Ezért nem lehet egy hajó tömegét egyszerűen fel-lehangolgatni. Eme korlátozás megszűntetése az impulzus hajtómű-tervezők "Szent Grálja" már egy évszázad óta, de még nem értek el jelentős áttörést.







Híd

Állomások: Conn: a hajó irányítása a pilóta (kormányos) kezében van, aki az utasításokat közvetlenül a parancsnokló tiszttől kapja. A pilóta legfőbb teendői: navigációs tervek, automatikus és manuális repülési műveletek, pozitív megerősítések, és ő a híd összeköttetése a gépházzal.
Ops: a műveleti (műszaki) tiszt felelős a különböző missziók megtervezéséért, a források elosztásáért. A műveleti panel kijelzi a legfőbb fedélzeti teendőket. Ezáltal könnyen létrehozhat egy prioritási sorrendet.
Taktikai: a védelmi rendszerek vezérlése és a hajó belső biztonságának védelme a taktikai tiszt feladata. A taktikai állomás általában a híd hátsó részén található, ezáltal a taktikai tiszt könnyen ráláthat a többi állomásra. A legfőbb védelmi rendszereket, fegyvereket általában a taktikai állomásról irányítják.
Egyéb állomások: A hajókon általában található még két tudományos állomás, amelyek valós időben képesek a legfontosabb adatokat a parancsnoknak továbbítani. A környezeti állomásokon lehet figyelni a létfenntartó rendszer működését. A főgépész állomása összeköttetésben van a gépházzal, és így a hídról is ellenőrizheti az ott történteket.

Fotontorpedók



A fotontorpedó egy erős, nagy hatótávolságú fegyver, amelyet a Föderáció csillaghajóin már több mint 150 éve használnak. A korai modellek a maiaktól csak a kifinomultság mértékében és a robbanófej erejében különböztek. A Csillagflotta hajóin manapság legelterjedtebb a 6-os típus. A torpedó egy nyújtott elliptikus testből áll, amely 210 cm hosszú, 76 cm széles és 45 cm magas, tömege - töltés nélkül - 247.5 kilogramm. A fotontorpedó robbanófeje maximum 1.5 kg anyagot és 1.5 kg antianyagot tartalmaz. Ezek több ezer golyócskában vannak egy mágneses mező belsejében - a fegyver ereje a golyócskák számának csökkentésével gyengíthető. Egy torpedó célkereső, írányító és detonációs rendszereket is tartalmaz, valamint egy szubtértartó egységet. Az utóbbit az indító jármű saját meghajtó mezője tölti fel a kilövés pillanatában, megnövelve ezzel a torpedó sebességét: Vmax=VI+(0.75 VI/c), ahol VI az indító jármű sebessége, c a fénysebesség. Ha a kilövés alacsony impulzus sebességen történik a torpedó 75%-kal magasabb fénysebesség alatti sebességre gyorsul fel; magas impulzus sebességnél a torpedó nem fog teret váltani. Szubtéri sebességnél a torpedó a szubtértartó kimerüléséig szubtéri sebességen marad, habár ezzel a robbanófej hatásfoka is csökken. Közepes hatásfok esetén a torpedó akár 3.500.000 km-es távolságot is elérhet a fénynél alacsonyabb sebességgel. A fotontorpedó ballisztikus röppályán is képes haladni; az irányzékát a kilövő hajó, a saját irányító rendszere vagy ezek kombinációja vezérelheti. Egy fotontorpedó robbanófeje eltávolítható, helyére érzékelők vagy egyéb felszerelések kerülhetnek. Néhány fejlettebb modell térhajtóművel van ellátva, így nagy hatótávolságú szondaként alkalmazhatók. A VIII-as osztályú szonda 1.12 fényévet tud bejárni 9-es fokozaton, míg a IX-es osztályú 2 fényévet ugyanezen sebességen. Egy alkalommal a torpedót arra használták, hogy egy föderációs diplomatát egy fontos találkozóra szállítsanak. Jelenleg 8 fő fotontorpedó-indító rendszert használnak a Föderációban: Torpedóvető (2. osztály) : 2200-as évek végétől használják az Excelsior, a Miranda, a Centaur, az Oberth és a Constellation osztályoknál. Az indító egy fotontorpedót tud kilőni kb. 4 másodpercenként. Standard torpedóvető: a fenti modernebb változata, 2 másodpercenként lő ki egy torpedót. Ez sokkal kompaktabb a régebbi változatnál, alacsonyabb a karbantartási szükségletei, és kevésbé melegszik fel hosszantartó használat során. Robbanótüzelésű, 1-es típus: az egyik legfontosabb előrelépés a torpedóindító technológiában, a robbanótüzelésű indító egyszerre több torpedó kilövésére is képes. Az 1-es típus 2.85 másodpercenként 4 fotontorpedó kilövésére képes; habár ez az indító majdnem háromszor nagyobb, mint egy standard vetőcső, nagy előnye, hogy egyszerre több célpont is támadható vele. Az 1-es típust az Ambassador osztály hajóin és számos űrbázison, illetve űrállomáson használják. Robbantótüzelésű, 2-es típus: nagyobb hajókra tervezték, és már 5 másodpercenként 8 fotontorpedó kilövésére képes, nagyobb tüzelési hatásfokot biztosítva és növelve az egyszerre támadható célpontok számát. Robbanótüzelésű, 3-as típus: a Galaxy és a Nebula osztályok fejlesztett fegyverei, 10 torpedó/5 másodperc - 25%-os növekedés a 3-as típushoz képest - vagy egyesével is képes tüzelni igen gyors sebességgel Robbanótüzelésű, 4-es típus: a Föderáció legerősebb fotontorpedó-indítója. 12 torpedó/5 másodperc, jelenleg csak a Sovereign osztálynál használják. Pulzálótüzelésű: az Akira osztály számára kifejlesztett modell, a robbanótüzelésű vetőcsövek egy változata. A betöltési és tüzelés előtti szakaszban egyszerre 4 torpedót képes kezelni, de az indítócsőbe egyszerre csak egy fér bele. Ezért egy másodperc alatt kilő 4 torpedót, aztán 3 másodpercig tart az újratöltés a következő 4 torpedóval.
Mikroindító: ezt a rendszert kis hajókhoz, kompokhoz fejlesztették ki. Egy kisebb torpedót lő ki, kisebb robbanfejjel, mint a standard modell.

Fézerek
A fézer a Föderáció standard sugárfegyver-rendszere. Ez a típusú fegyver körülbelül 2255-ben váltotta fel az addig használt lézerfegyvereket. A fézer rövidítés az angol PHASed Energy Rectification szavakból áll össze, ami magyarul kb. annyit tesz, hogy fázisvezérlésű energia kiegyenlítő. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy egy olyan fegyverről van szó, mely képes előzőleg átalakított energia tárolására és felhasználására, így közbeeső energia- átalakító nélkül képes az ellenfelet nagy távolságból is ártalmatlanná tenni. Ez a meghatározás ugyan már változásokon ment keresztül, de továbbra is igaz a modern fézerrendszerekre. A fézerenergia a gyors nadion effektus miatt szabadul fel. A gyors nadionok olyan rövid életű szubatomi részecskék, melyek képesek egy fushigi-no-umi nevű kristállyal érintkezve erőteljes nukleáris energiát létrehozni. A fézer három különböző hatást tud kiváltani a célponton. Alacsony energiára állítva - a kézi fézeren ez az 1-től 3-ig terjedő fokozat - a fézerenergia csupán minimális hőt és elektromágneses effektust hoz létre. Ez a célpont idegrendszerére hat, a legtöbb esetben fájdalmat és/vagy ájulást eredményezve. Magasabb szinten a hőeffektus is megnövekszik, a fézer pedig ettől a fokozattól kezdve már közepes és komolyabb fizikai károsodást is képes okozni a célpontnak. 7-es energiaszinten a fézer már egyenlő hő- és nukleáris energiát hoz létre. A diszrupciós effektus nagyobb területen érvényesül, azonnali halált okozva a legtöbb humanoid létformának.
A 7-esnél nagyobb fokozat már nukleáris diszrupciós

Féregjárat
A féregjárat egy szubtéri híd, alagút két normál térben található távoli pont között. A végpontjai közötti utazás a féregjárat általában sokkal rövidebb, mint a normál térben, ezáltal a féregjáratok segítségével hatalmas távolságokat - gyakran fényévek tízezreit - lehet megtenni percek alatt. A féregjáratok ezáltal nagyon hasznosak tudnak lenni, mint természetes útlevágások a galaxison keresztül, vagy azon is túl. Sajnos a legtöbb ismert féregjárat nagyon instabil - a végpontjuk megjósolhatatlan helyeken nyílhatnak meg az űrben. Ezek utazás szempontjából teljesen használhatatlanok, hiszen nem tudni, hogy a hajó hova érkezik, és nem biztos, hogy a féregjárat ott lesz a visszaútra is. 2366-ban a Barzan a rendszerükben egy látszólag stabil féregjáratot fedezett fel, amely a Delta Kvadránsba vezetett - 70.000 fényévnyi távolságba. A Föderáció és mások is meg akarták szerezni a használat jogát, hogy új lehetőségeket nyissanak a felfedézesekre. Sajnos, kiderült, hogy a féregjárat másik vége instabil. A Delta Kvadránsban lévő vége mozgásban volt, mint számos normális féregjáraté; végül két ferengi tudós belezuhant a féregjáratba, amikor az bezárult 2369-ben Sisko parancsnok a bajori rendszerben lévő Denorious-övben egy új féregjáratra bukkant, amely 70.000 fényévnyire, a Gamma Kvadránsba vezet. Történelmi feljegyzések szerint a féregjárat már 10.000 éve létezik, ezzel ez az első teljesen stabil ismert féregjárat. A felderítés során Sisko rájött a stabilitás okára - a bajori féregjárat mesterséges, egy a lineáris időn és teren kívül létező idegen életforma hozta létre. Siskonak sikerült meggyőznie az idegeneket - a bajoriak által Prófétáknak nevezett lényeket -, hogy áthaladhassanak rajta, felfedezve ezzel a Gamma Kvadránst. Sajnos ezzel később kapcsolatba kerültek a Domíniummal is, és később kitört a Domínium háború is. A Voyager, hogy minél előbb hazajuthasson, állandóan keresgélte a féregjáratokat. 2371-ben találtak egyet, amely a Béta Kvadránsba vezetett. Sajnos ez már ősöreg volt, és nagyon kicsi. A Voyager legénységének sikerült kommunikációs és transzporter jeleket küldenie a féregjáraton keresztül, és kapcsolatba léptek egy romulán tiszttel. Azonban a féregjárat nemcsak a térben, hanem az időben is járat volt - a másik vége 2351-be nyúlt. A Voyager felfedzete a Barzan féregjárat másik végét is 2373-ban, de nem sikerült használni az instabil járatot. A Föderáció komoly érdeklődést mutat mesterséges féregjáratok létrehozásának irányába. A felújított Constitution osztály bizonyos térhajtóműbeli kiegyensúlyozatlanságai létrehozhatták egy féregjárat-változatot. Ez különösen veszélyes volt, mert a féregjárat minden anyagot magába szívott maga körül a formálódása során. A féregjárat megzavarta a hajó rendszereit, megnehezítve ezáltat a veszélyes helyzetek elkerülését. Szerencsére ezek az esetek igen ritkák voltak, habár az újonnan felújított Enterprise 2271-ben a V'Ger-incidens alkalmán megtapasztalhatta ezt.
2372-ben egy csapat érkezett a Deep Space Nine-ra, hogy létrehozzák az első "szándékos" mesterséges féregjáratot. Sikerrel jártak, de problémák jelentkeztek a szerkezet stabilitásában; a hatás a Defiant fedélzetén balesetet okozott, és egy ember meghalt. A kutatások viszont folytatódnak tovább.

Érzékelők
Különböző adatgyűjtő eszközök. A külső érzékelők a csillaghajók burkolatán helyezkednek el. Ezek segítségével határozzák meg a hajó helyzeték, sebességét, ezekkel végeznek felszíni vizsgálatokat, stb. A belső érzékelőket a létfenntartás vezérlésére, és a különböző rendellenességek, veszélyek vizsgálatára használják.

Erőterek
Az erőtér technológia az egyik leggyakrabban használt technikai újítás. Az első erőtér technológiák a 21. század közepén fejlesztette ki egy Cochrane vezette csoport, a térhajtómű projekt részeként. Ezek után az erőtér technológia olyan pontra fejlődött, hogy már több ezer fajta erőtér létezett, mindegyik egy bizonyos feladatkörre készült. A következőkben a legtöbbet használt erőtér típusok bemutatása következik.
A tehetetlenség-tompító mező

A tehetetlenség-tompító mező (IDF) az egyik azok közül az erőterek közül, amelyek arra készültek, hogy az űrutazást minél kényelmesebbé tegyék. Alapjában véve egy modern tehetetlenség-tompító rendszer változtatható szimmetriájú erőterek hálózatából áll; feladata a tehetetlenségi erők csökkentése az űrutazás során, hiszen még egy bolygóközi űrhajó is 100g-s erővel gyorsul, és e védelem nélkül a hajó legénysége úgy érezné, hogy a testsúlya egy másodperc alatt több tonnásra nő.
A legtöbb tompító rendszer a hajó főszámítógépének közvetlen irányítása alatt működik, amely lehetővé teszi, hogy megelőzze, és eltompítsa azokat az erőket, amelyek a hajtómű használatának eredményei. A közvetlen vezérlés segítségével képtelenség megmondani egy hajó belsejéből, hogy az éppen mikor gyorsít.
Azonban, amikor az erők valamilyen külső forrásból keletkeznek - mint pl. egy fegyver találata - az már másképp működik. Ekkor a rendszer inkább csak reagálni tud, és nem megelőzni, és ez ahhoz vezet, hogy a reakció egy kis késésben van az akcióhoz képest. Ezzel egy "átcsorgás" jelenik meg a tompító erőtéren, ami az utasokra is hatással van. Ennek a hatásnak a biztonságos határok között tartása a csillaghajó tervezők egyik fő feladata.

Szerkezeti integritás mező

A szerkezeti integritás mező (SIF) az egy másik alapfelszerelése egy modern csillaghajónak. Ez az erőtér a hajó egész szerkezetén elterül, az anyagot az anyag és erőtér közötti keresztezésére változtatja. Ezzel növelik az erejét és a merevséget, így az anyag nagyobb nyomást és erőhatást tud kibírni.
A Csillagflotta szerkezet-támogató mezője a hajó pajzsrendszerének egy másodlagos védelmét is képes ellátni, ha éppen szükséges. Normál kapacitás fölötti működés során rendszer képes megvédeni a hajót több közvetlen nehézfegyver találta esetén is. Ezzel ez az erőtér a csillaghajók védelmének egyik kulcsfontosságú eleme.

Pajzsok

A pajzsrendszer látja el egy csillaghajó fő védelmét mind vad természetes jelenségek mind ellenséges fegyverek tüze ellen. A legtöbb pajzsrendszer magasan fókuszált térbeli torzulásokon alapszik, és egy energetikus gravtionmezőt is tartalmaz. A pajzsot a hajótesten található átviteli hálózatok vetítik ki; amikor anyag vagy energia csapódik a pajzshoz, a mező energiája arra a pontra koncentrálódik, hogy egy intenzív térbeli torzulást hozzon létre. A mező alakját a taktikai tiszt megváltoztathatja - a leginkább használt konfiguráció az ívelt mezőkből álló rendszer, amely egy hatalmas buborékot formáz a hajó körül, de néhányan jobban kedvelik a hajótest formáját követő pajzsokat. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a buborék forma taktikai helyzetekben jön jól, míg a másik más szituációkban.
A pajzsokat úgy hangolják, hogy legyenek rajta ablakok, amelyeken az anyag és energia átmehet. Ezzel a hajó legénysége képes kilátni akkor is, ha a pajzsok fenn vannak, vagy használhatják az érzékelőket. Ezekkel az ablakokkal a pajzs a külső szemlélő számára láthatatlan. Más ablakokon keresztül használhatják az érzékelőket és a fegyvereket.
A pajzzsal való érintkezés Cerenkov-sugárzást bocsát ki, ezért gyakran látni, hogy a pajzs "felvillan". Ez egy szemlélő számára azt jelenti, hogy a becsapódó tárgy lepattant a pajzsról - valójában a térbeli torzulások olyan naggyá válnak, hogy a tárgy útja megváltozik, és a tárgyon lévő szemlélő számára úgy tűnne, hogy a hajó változtatott irányt.
A pajzs feltalálása után kb. száz évig lehetetlen volt a transzporterrel be- vagy kisugározni valamit egy helyre, amelyet pajzs vett körül, de egy bizonyos fokig ezt a korlátozást már sikerült feloldani. Az ablakokon keresztül sem lehet sugározni, hiszen az ablakot akkorára kellene kinyitni, hogy az már veszélyes lenne. Mostanra azonban a Csillagflotta tervezőinek sikerült elérniük egy olyan pontra, amelyen a transzporterek is működhetnek egy nagy frekvenciájú ablakon keresztül, amely csak igen rövid időre van nyitva.
A pajzsrendszerekben történt legnagyobb fejlődést a regeneratív pajzs feltalálása jelentette. Ezt a rendszert a legmodernebb Csillagflotta hajókon használják, és a Domínium is ilyet telepített a Chin'Toka körüli védelmi hálózatába. A regeneratív pajzs lehetővé teszi, hogy az ellenséges támadás energiájának egy részét eltérítsék a pajzsgenerátorokon keresztül a pajzsrétegbe, ezzel a becsapódó fegyver által okozott sérülés nagyban csökken.

A tároló mező


A tároló mező az általános módja annak, hogy valamit bezárjanak vagy elkülönítsenek a környezetétől - ennek rengeteg oka lehet. Néhány felhasználási mód:
Számos orvosi felhasználása létezik a mezőnek. Ezekre a leggyengébbet használják, hiszen vírushoz hasonlók általában nem próbálnak meg kitörni egy konténerből. Orvosi mezőket általában csak tökéletesen légmentes területek létrehozására használják.
Mérnöki felhasználások között van bizonyos anyagok tárolása. Ez általában erősebb mezőt igényel, mert az összegyűjtött anyagok között magas hőmérsékletű plazmaszerű vagy radioaktív anyagok is lehetnek.
Valamivel erősebbet használnak például a komp hangárokban vagy teherraktérben, hogy megtartsák a légkört. Az atmoszférát tartó mezőt még egy kis raktérben is félmillió Newton erő érheti, míg a Galaxy osztálú csillaghajók főhangárjában lévő mezőnek ennek 250-szeresét kell megtartania.
A legerősebb tároló mezőket általában biztonsági okokból használják - folyosók lezárása, foglyok bezárása a cellába, vagy bizonyos területekre való belépés megakadályozása.
A csillaghajóknál néhány helyen ultra erős mezőt kell használni. Ezek a mezők még a pajzsnál is erősebbek lehetnek. Egyes mezőket arra használnak, hogy tartalmazzák az anyag-antianyag reakciót a reaktormagon és az energia átviteli vezetékeken belül.

Diszruptorok


A fázis diszruptorokként is ismert fegyverek igen elterjedtek az Alfa Kvadránsban, de leginkább a klingonok és a romulánok használják őket. Ugyanazon az alapelven működnek, mint a Föderáció fézerei, de a diszruptorok a gyors helyett lassú nadiont használnak az energiasugár létrehozásában. Ezzel a diszruptoroknak alacsonyabb az energiakonverziós hatékonysága a fézereknél. Ezt valamelyest ellensúlyozza, hogy magának a fegyvernek a mérete kisebb; az így felszabadult hely lehetővé teszi, hogy egy fézer méretű diszruptor nagyobb energiájú lehessen a fézernél. A fézert ezért valamivel bonyolultabb és általában hatékonyabb a diszruptornál.
A fézerekhez hasonlóan a diszruptorok is képesek pulzáló vagy folytonos sugárban tüzelni. A fegyver egy nagy hátránya, hogy még senkinek sem sikerült a rendszert olyan hatékonnyá fejleszteni, hogy a független sugárzókat össze tudják kapcsolni. Így még nem sikerült létrehozni a Csillagflotta fézersoraihoz hasonló diszruptorfegyvert. Amióta a fézersorok megjelentek a Föderáció hajóin, a klingonok és a romulánok komoly kutatásokba kezdtek, hogy leküzdjék hátrányukat, de ezidáig ez még nem sikerült. Ezért ez a két hatalom a hajóik kialakításánál inkább a minél erősebb és nagyobb diszruptorágyúkra koncentrál. A lineáris fézersor ezáltal a Csillagflotta egy jelentős előnye maradt

Holofedélzet



Az OHD vékony és árnyalt erőtereket manipulál, ezzel elérve azt, hogy az ember érezze azokat a tárgyakat, amelyek nincsenek is valójában ott. Az erőterek és a háttérkivetítés segítségével az ember hangokat és nagyobb távolságokat is felfedezhet, nagyobbat, mint amekkora a holofedélzeten valójában elférne. Az erőterek segítségével a használó nagyobb távolságokat is bejárhat, miközben a kivetítés "továbbgurul".
A holotechnológia
Amióta 1990-es években megszülettek az első virtuális valóság (VR) rendszerek, az emberiség nagy fejlődést ért el abban, hogy létrehozhasson valódi látványt, hangokat, mesterséges környezetben. A korai VR környezeteket nem nevezhetjük igazán valóságosnak, de a 21. század közepén a számítástechnika olyan fejlődési szintet ért el, amikor is a VR rendszereket már a szórakoztatásban és az élet más "komolyabb" területén is alkalmazni lehetett. A VR technológia további fejlődését a 3. világháború kitörése akadályozta meg, és egészen a 21. század végéig nem is folytak további kutatások ezen a területen. A VR legnagyobb hibája az volt, hogy hiába volt képes a számítógép képeket, hangokat létrehozni, a felhasználó mégsem igazi környezetben volt. Habár a VR-ruhák képesek voltak az érintés szimulálására, ezek a rendszerek mégcsak meg sem közelítették a valódi tárgyak tapintásának érzetét. Szükség volt egy olyan környezet létrehozására, amelyben a felhasználó szabadon tevékenykedhet. Ez 2315-ig, a replikátor feltalálásáig nem volt lehetséges - a replikátor segítségével könnyedén hozhattak létre vagy tüntethettek el különböző tárgyakat. Az első "holoszobákat" 2328-ban hozták létre. Egy kis szobát szereltek fel holografikus kivetítőkkel; ezek hozták létre a valósághű képet (általában egy tájképet) a falon és a plafonon. Egy replikátor teremtette meg a képen belüli tárgyakat - fát, növényeket, stb. A felhasználó pedig felvehette és használhatta a tárgyakat anélkül, hogy bármilyen kivetítő felszerelést hordott volna magán. A korai holoszobák számos korlátozással működtek, pl. a figyelmetlen ember könnyen nekisétálhatott a falnak, vagy ha egyszerre többen voltak a kamrában, legfeljebb csak olyan távol lehettek egymástól, mint a szoba két legtávolabbi fala. A legfőbb korlát az volt, hogy a kamrában létrehozott karakterek nem voltak igazán életszerűek, mégcsak meg sem lehetett érinteni őket. A mai modelleknél már megoldották ezeket a problémákat. Egy modern holoszoba erőteret vetít ki a szoba padlóján, és a felhasználó ezen úgy sétálhat, hogy valójában egy lépést sem tesz előre; a számítógép automatikusan mozdítja tovább a képet és a tárgyakat a kamrában, és úgy hozza létre a kivetítéseket, hogy azok a felhasználó mozgásának látszatát keltsék. A falat elért replikált tárgyak dematerializálódnak, az újonnan "képbe kerülők" pedig replikálódnak. Egy másik komoly gondot az jelentette, ha két ember használja a holokamrát. Ha ugyanis a két ember egymástól éppen ellentétes irányba haladna, a teremtett kép illuziója kettétörne. A modern kamrákban a számítógép ennek elkerülésére létrehoz egy belső elválasztó falat; a holoszoba felénél a számítógép létrehoz egy olyan hologramot, amely a másik képét mutatja, amint az távoldik. Ezzel alapjában véve két miniatűr holoszoba jön létre egynek a belsejében. Ha a felhasználók egymás felé indulnának, a számítógép megfordítja az eljárást, és a két részt eggyé olvasztja. Így egy modern szoba arra is képes, hogy a környezetet számos alrészre bontsa, ezáltal egyszerre több ember is egymástól függetlenül használhatja. A holotechnológia talán legnagyobb áttörése a "holoanyag" feltalálása volt. Ez egy szilárd anyag, amely a holoszoba energiarácsában jön létre, és a számítógép vezérelt vonósugár segítségével változtatják meg a felépítését. A holoanyag segítségével teljesen valóságos karakterket lehet létrehozni a kamrában. A holoszoba mögötti alapvető eszköz a mindenirányú holodióda (OHD). Az OHD egy kicsi egység (sok száz millió db négyzetméterenként), amely teljesen színes sztereoszkópikus képeket és háromdimenziós erőtereket képes létrehozni.

Az OHD vékony és árnyalt erőtereket manipulál, ezzel elérve azt, hogy az ember érezze azokat a tárgyakat, amelyek nincsenek is valójában ott. Az OHD-ket nagy lapokon helyezik el, amelyek további 0.61 négyzetméteres részekből állnak. Egy tipikus Csillagflotta holofedélzet fala 12 alfeldolgozó rétegből áll, összesen 3.5 mm vastagságban szétszórva egy pehelykönnyű lapkára erősítve. A panelt egy optikai adathálózat vezérli, amely a standard panelkijelzőhöz hasonló. A főkomputer-rendszer kitüntetett részlegei irányítják a holofedélzetet, és ezen részlegek memóriái és sebességei határozzák meg a lehetséges holoprogramok számát és bonyolultságát. Habár a modern holoszobákat úgy reklámozzák, mint ahol minden olyan, mint a valóságban, de azért a gyakorlatban még mindig vannak korlátozások. Még a legmodernebb holoszobák is maximum csak 12 különböző környezetet tudnak kezelni, és a legtöbb program még csak ki sem tudja használni a szobák technikai kapacitását. Talán a legnagyobb korlátozás a holoanyag maga; ez csak az energiarácson belül stabil, és amint elhagyja a holoszobát, szétesik.
Számos méretű és típusú holoszoba létezik; a Föderáció rendelkezik a legjobb modellekkel, és a Föld dicsekedhet a legnagyobb ismert holoszobákkal. A Csillagflotta holofedélzetei valószínűleg a legmegbízhatóbbak, míg a ferengik rendelkeznek a legfejlettebb és legkreatívabb programokkal.

Dilítium


Kristályos anyag, amelyet a térhajtóműves hajókon használnak. Természetes előfordulása igen ritka. Szintetikus dilítiumot újrakristályosítással tudnak előállítani.

A föderációs hajók térhajtóműveinek főreaktoraiban a dilítium kristályok közvetítik a reakciót az anyag és az antianyag között. A dilítium az egyetlen ismert anyag, amely nem lép reakcióba az antianyaggal, amikor is magas frekvenciájú elektromágneses mezőnek vetik alá, hozzáadva az antihidrogént. A dilítium a kristályos szerkezetén minden reakció nélkül engedi át az antianyagot.

Deutérium

A hidrogén egyik izotópja, amelyet a tér- és az impulzushajtóművek üzemanyagjaként használnak. A hajókon fagyasztott állapotban tárolják

Deflektor


Habár az űrt legtöbbször "üresnek" gondoljuk, valójában nagy számú anyagrészecske található a bolygóközi és a csillagközi térben. Az anyagok legtöbbje atom méretű, de az atomok akár mikrometeorokká vagy hasonló szerkezetekké is összeállhatnak. Ezek mindegyike potenciális veszélyt jelent a védtelen űrhajóra, amely magas valóságos vagy görbületi sebességgel halad; egy a fénysebesség negyedrészével repülő egy grammnyi tárgy kinetikus energiája eléri a 2.8 TeraJoulest, amely elegendő ahhoz, hogy átüssön egy méter vastag tritániumot. A navigációs defletkort arra tervezték, hogy megvédje a hajót az ilyen veszélyektől. A vonósugár technológia mellékágaként a navigációs deflektor graviton polarizációs generátort használ, hogy tápláljon egy szubtérmező torzulás erősítőt, amellyel egy "erősugarat" vetít ki a hajó elé. Ez elegendő arra, hogy eltérítse a legtöbb anyagot a hajó útjából, mielőtt az becsapódhatna. A navigációs deflektor általában a hajó egyik legnagyobb része, főleg akkor, ha egy nagy érzékelőcsoporttal is kombinálják. A Föderációs csillaghajóin a deflektor egy nagy lapos vagy homorú terület, és általában a hajtómű-szekció elején található. A deflektorok nagyjából 7 fokkal el lehet tekerni a normális állapotához képest.

A szubtértekercsek segítségével vágják két részre a deflektor kimenetet. Először ötös csoportokból álló parabolikus pajzsok fésülik át a hajó előtti területet kb. 2 km-es távolságig. Ezek a pajzsok nagyon kicsi erejűek, de elegendők arra, hogy eltérítsék a hidrogén atomokat, és egyéb szubmikronikus részecskéket. Amikor a hajók fénysebesség felett utaznak, és egyes részecskék eltalálják ezeket a mezőket, a részecskék nagyon gyorsan utaznak át a pajzsok felületén és a hajó szubtérmezőjén; emiatt fluoreszkálni kezdenek, létrehozva egy "szivárvány sávot". Ezek a sávok annyira fényesek, hogy gyakran összetévesztik őket a csillagokkal! A navigációs pajzsoknak más érdekes tulajdonságuk is van: immúnisak a lézerfegyverzet támadására. Ez a transzstatikus fluxus hatás miatt van, ami a deflekciós eljárás egy mellékterméke. Amikor lézersugár összeütközik a deflektormezővel, a hatás létrehoz egy kicsi átjárót a szubtérbe, és a lézersugár ártalmatlanul került át ebbe a régióba. Mivel a sugár nem képes sokáig a szubtérben maradni, ezért pár milliszekundummal később ki is kerül onnan - több fénymásodperccel arrébb. Ennek is köszönhető, hogy már egyetlen nagyobb hatalom sem használ lézert.
A navigációs deflektor rendszer másik része az erős vonó/eltérítő sugár, amely több ezer kilométeres távolságokig tisztítja meg a hajó előtti teret. Ez minden nagyobb tárgyat ellök az útból, amelyek ütközési veszélyt jelentenének.

Bussard kollektor



A Bussard kollektor egy 20. századi fizikusról és matematikusról, Robert W. Bussardról kapta a nevét. Ez egy olyan eszköz, amely alacsony sűrűségű csillagközi anyagot gyűjt össze, amit több nagyenergiájú mágneses tekercsen vezet keresztül. A térhajtóművek gondoláinak elején található. A szerkezet három fő részből áll: egy ionizáló sugár emitterből (IBE), amely feltölti az űrbeli semleges részecskéket, egy mágneses mező generátorból - gyűjtőből (MFG/C), ami tekercsek sokaságából áll, és egy mágnesen hálót hoz létre a hajó előtt, amivel begyűjti a feltöltött részecskéket, és egy ciklikus tördelőből (CCF), ami elkülöníti a bejövő gázokat. Az összegyűjtött csillagközi anyagot üzemanyagként is használhatják.

Bioágy
Kórházi ágy, felszerelve orvosi érzékelőkkel, diagnosztikai kijelző egységekkel és gáz, illetve folyadék befecskendező pontokkal. Az elsődleges bioágy a gyengélkedő közepén található, és tartalmaz egy mezőgenerátort is.

Bioszűrő

A transzporter rendszer része, feladata a veszélyes vírusok és baktériumok kiszűrése az anyagfolyamból

Asszimiláció


Borg elnevezés a különböző életformák és technológiák erőszakos beolvasztására a Kollektívába. Humanoidoknak az asszimilálás dolgozóvá való átalakulást jelent, elveszítve egyéniségüket. Az asszimilálás a nanoszondák befecskendezésével kezdődik. Az áldozat vérárama megtelik nanoszondákkal, amelyek elkezdik átírni a személy DNS-ét, majd kibernetikus eszközöket hoznak létre a testben. Az asszimiláció általában erőszakos úton történik, gyakran teljes kultúrák pusztulnak el. A Borg szerint ez az egyetlen út a tökéletesség eléréséhez. Minden borg rendelkezik egy idegi adó-vevővel a gerincoszlop felső részén. Ez a szerkezet köti össze a dolgozókat a Kollektívában. A szerkezet működésétől kezdve a dolgozó egy komplex szubtéri kommunikáció hálózathoz van csatolval, amiben a Kollektíva minden tagjának hangját hallhatja. Egy új dolgozót neuroprocesszorral is ellátnak, amely egy memóriachipet tartalmaz, ami a Kollektívától érkező összes információt és utasítást elraktározza. Sejt szinten is történnek változások: bioszintetikus mirigyek és mikroáramkör rostok, amelyek az egész testet behálozzák, valamint egy mikrocső hálózat is beépül a testbe. A DNS részben felülíródik, és az agy motorikus idegpályáinak szerkezete is megváltozik. Általában sebészeti beavatkozás is történik, mint az egyik alkar, illetve szem (általában a bal) cseréje. Bizonyos esetekben a szerves részek a gépi technológia alatt megmaradnak, de néha teljesen eltávolítják őket. A borg szemlencse holografikus leképező rendszert használ a vizuális információk feldologzására, amely hatékonyabb a normál szemnél. A beültetett kar számos funkciót képes ellátni; leggyakrabban vágó-, számítógép hozzáférési eszközöket, vagy energiacsatolási egységeket tartalmaznak. Bizonyos esetekben egy dolgozó saját feladatkört is kaphat, pl. javítás, orvoslás, amikor is külön felszereléssel látják el. Amikorra teljesen elkészült, a dolgozót már csak a technológia látja el - nincs szüksége ételre, habár rendszeresen energiabevitelre van szüksége; és olyan környezetben is képes dolgozni, amely a legtöbb szerves életformára káros, mint pl. az űr vákuumja. És végül az áldozat személyiségének minden darabját elveszti. Nanoszondák

Mikroszkopikus szerkezetek, amelyeket arra programoztak, hogy egy élőlényt borg dolgozóvá alakítsanak. A vérfolyamba fecskendezve a nanoszondák azonnal átveszik az irányítást az élőlény fölött és létrehozzák a borg implantátokat

Bolygók típusai


D típusú
Egy kis sziklás bolygó légkör nélkül - alapjában véve egy hatalmas űrbéli szikla. Ezek a bolygókon megfelelő létfenntartó berendezések nélkül az emberek nem élhetnek. A D típusú Regula volt a Teremtés projekt második fázisának a színhelye, amikor is sikerült egy növényekkel teli barlangrendszert létrehozni a felszín alatt.

H típusú
Általában különösen száraz bolygók, de sok esetben még lakhatók. A Tau Cygna V is egy lakott H típusú bolygó. Rendelkezik az emberi élethez nélkülönözhetetlen atmoszférával, de a bolygót erős hiperonikus sugárzás éri, ami halálos lehet az emberre. Azonban, amikor egy kolónizáló hajó erre a bolygóra zuhant a 2270-es években, a telepesek alkalmazkodtak a sugárzáshoz, és túlélték.

J típusú
Ezek a bolygók a gázóriások. Leginkább hidrogénből és héliumból állnak, és az atmoszférájukban igen erős viharok tombolnak. A Jupiter és a Szaturnusz is J típusú bolygók. Számos Csillagflotta állomás található a bolygók körül, köztük a Jupiter állomással és egy akadémiai gyakorlótérrel.

K típusú
A K típusú bolygókon a gravitáció megegyezik az emberi élethez szükségessel, de más tekintetben nem lakhatók. Csak megfelelő felszerelésekkel vagy a felszín alatt lakhatók. A Mudd bolygón egykor fejlett civilizáció élt, de mára már kihalt.

L típusú
Kis sziklás világok oxigén-argon légkörrel. Gyakran lakhatók, de általában csak a növények élnek meg rajtuk. Sok L típusú bolygónak a légköre nagy mennyiségű szén-dioxidot is tartalmaz. 2340-ben fedezték fel az Indri VIII-at. A Delta Kvadránsban a Voyager egy emberekkel benépesített L típusú bolygót talált.

M típusú
Az M típusú bolygók a Föderáció megjelölése a Földszerű bolygókra. Ezek kb. 12000 km átmérőjűek, folyékony víz található rajtuk, és nagy kiterjedésű szárazföldek. A légkör oxigén-nitrogén elemekből áll. A legtöbb benépesített bolygó M típusú.

Y típusú
Démonbolygóként is ismert, mert ezek az ismert legellenségesebb világok. A felszín hőmérséklete min. 500 Kelvin, és a légkör nagy mértékben mérgező. A legrosszabb, hogy a démonbolygóknak nagyon magas szintű a termionikus sugárzása, ami még a bolygókörüli pályára álló hajókra is veszélyes.

Antianyag


Az antianyag pontosan olyan, mint a normál anyag, de az ellentétes spinnel és elektromos töltéssel. Amikor az anyag és az antianyag találkozik, akkor mind a kettő megsemmisül, miközben hatalmas mennyiségű energia szabadul fel. Az antianyag a legtöbb csillaghajó legfőbb üzemanyaga.

Asztrometria


Csillagászati térképészeti labor a Föderációs csillaghajók fedélzetén. Feladata az űr feltérképezése és a hajó helyzetének megállapítása.

Android
Exo III 2261-ben Dr. Roger Korby az ismert föderációs archeológus az Exo III-ra indult egy expedícióval. A dolgok nem a tervezettek szerint alakultak, és egy sérült üzenet szerint Korby megsérült, és félő volt, hogy meghal az Exo III-an. A doktor felfedezett néhány közeli barlangot, és azt tervezte, hogy ott bújik el. Semmi többet nem hallottak felőle. A Föderáció nem sok esélyt látott a menekülésére, ezért nem is indítottak mentőakciót, egészen addig, amíg az Enterprise a térségbe nem ért egy rutin felderítő küldetés során - öt évvel később. Kirk kapitány lesugározott a Korby által talált barlangokhoz, és nagy meglepetésre a doktor nemcsak hogy élt, de talált egy földalatti idegen gyárkomplexumot, és számos asszisztens szerzett. Korby elmondta, hogy az asszisztensek valójában androidok; az Exo III-on korábban élő idegenek hozták őket létre. Korby azt tervezte, hogy fokozatosan adja át a technológiát a Föderációnak, hogy elkerülje a szociális felfordulást. Amikor Kirk visszautasította a projektben való résztvételt, Korby megépítette a kapitány android mását, hogy ellophassa az Enterprise-t. Kirköt és az androidot egy nagy gépbe helyezte, ezzel akarta átmásolni a kapitány alakját, hangját, agyhullámainak mintáját, személyiségét. Szerencsére Spock leleplezte a cserét. Kirk fellázította a többi androidot, és a lázongás során Korby is megsérült. Ekkor derült ki, hogy ő is egy andorid. Az eredeti Korby túl súlyos sérüléseket szenvedett, amibe belehalt miután lemásolta magát. Korby rájött, hogy az android lét sem az a tökéletesség amit elképzelt, és végül elpusztította az összes androidot, köztük önmagát is, Soong típusú Dr. Noonien Soong a 2330-as évek egyik legvitatottabb személye. A nagy Dr. Ira Graves pártfogoltjaként, szenvedélyes támogatója volt annak, hogy a pozitronikus agy nemcsak egy praktikus koncepció (melyről a 20. században Isaac Asimov írt), hanem hatalmas előnyöket jelent az izolineáris és más akkor használt komputer technológiákkal szemben. Soong ötleteit nem fogadták túl jól; inkább nevetség tárgya lett a Föderációban, és megkapta a "mindig tévedő" Soong gúnynevet. Megunva a megalázottságot, Soong visszavonult a nyilvánosságtól és a feleségével, Julianával az Omicron Theta nevű kolóniára költözött. Az Omicron Thetán Soong folytatta munkáját a pozitronikus aggyal, és végül komoly eredményeket ért el. Számos különbözően működő pozitronikus agyat hozott létre, különböző személyiségekkel. Sajnos csak kevesett tudni a munka részleteiről, mivel a kolóniát a Kristály életforma 2336-ban elpusztította. A Soong típusú androidok legkorábbi ismert példánya a B-4 ("before" = előtt). A B-4 egy prototípus viszonlyag fejlett kognitív képességekkel; leginkább egy emberi gyerek szintjén működött. Ennek ellenére a pozitronikus agy megvalósítása egy csodálatos eredmény. Soong ezután hozta létre Lore-t ("tan"). Lore jóval intelligensebb és kimunkáltabb, mint B-4. Lore személyisége már nagyon hasonlított egy normál emberéhez, és az értelmi szintje meg is haladta az emberét. Sajnos Lore viselkedési, jellembeli zavarokat fejlesztett ki. Titokban kommunikált a Kristálylénnyel, és ő vezette a lényt a kolóniához. Soong következő androidja Data ("adat" )volt. Soong úgy érezte, hogy hibázott, amikor egy teljesen emberi gépet hozott létre. Data esetében különböző korlátozásot hozott létre a személyiségében, egész lényében. Data kevésbbé emberi, mint elődje, nincsenek érzelmei, nem érti a viccet, stb. Soong remélte, hogy a kevésbbé emberi androidot az igazi emberek jobban el tudják fogadni.

Fizikailag mind B-4, Lore és Data nem teljesen emberi. Habár az alakjuk teljesen humanoid, az arany bőrük és szemük teljesen elüt az emberitől. A bőr felépítése nagyon hasonló az emberi bőrhöz. Az androidok jóval erősebbek és gyorsabbak, mint az emberek, nincs szükségül ételre, vízre - bár szükségük van egy speciális félorganikus nutriens anyagra, hogy néha frissítsék a biofunkciójukat. Az androidokat úgy tervezték, hogy "működőképes" férfiak legyenek, akik képesek a szexre is. Data memóriája 800 kvadrillió bit adatot képes tárolni, és 60 trillió művelet/másodperc sebességgel tud adatokat feldolgozni. Mindegyik Soong android egy kis kapcsolóval rendelkezik a hátukon, amellyek ki lehet őket kapcsolni. Nehezebbek, mint a víz, de van egy merülési eszközük, amit vészhelyzetben használhatnak. Voltak, akik támadták Soong munkáját, a leginkább Bruce Maddox parancsnok. Data 2366-ban létrehozott magának egy funkcionális agyat, de nem sokkal később az elromlott.
Úgy tűnt, hogy Soong meghalt az Omicron Thetát ért támadásban, de valójában ő és a felesége el tudott menekülni. A doktor folytatta a munkáját, tökéletesítette a pozitronikus agyat. Amikor a felesége meghalt, Soong az asszony személyiségét egy pozitronikus agyba mentette, és épített neki egy android testet, amely teljesen olyan volt, mint az igazi. Az átvitel annyira tökéletes volt, hogy maga Juliana sem tudta, hogy már android. Juliana Soong teljes értékű emberként tudott élni, dolgozni anélkül, hogy bárki is tudta volna az igazságot.


Alternatív világok
A temporális mechanika egyik legnagyobb kihívását a paradoxonok jelentik. Ezek közül a legismertebbet "nagyapa paradoxonnak" nevezik. Ez akkor jelentkezik, amikor egy időutazó megöli a saját nagyapját, így az egyén szülei, és persze önmaga sem születik meg. Mivel az időutazó sosem született meg, nem mehetett vissza az időben, hogy megölje a nagyapját. Ha a nagyapa nem hal meg, az időutazó mégis megszületik, és így elkövetheti a gyilkosságot. És így tovább. A párhuzamos dimenziók elmélete a 20. században született meg, hogy ezzel magyarázzanak hasonló paradoxonokat. Röviden, az elmélet szerint minden esemény után számos új univerzum keletkezik, amelyekben a döntés minden lehetséges következménye lejátszódik. Így amikor az időutazó megöli a nagyapját, ténylegesen nem tűnnek el a történelemből, mert ekkor két univerzum születik - az eredeti, amelyben a nagyapa él, és egy új, amelyben nem. Mivel az időutazó az első univerzumból származik, a tettének következményét már a másodikban élheti meg. Mivel közel végtelen számú lehetséges cselekedet és következmény van, a párhuzamos univerzumok száma is közel végtelen. Sok csak alig tér el a miénktől - olyan univerzumok ezek, amelyekben egy viszonylag jelentéktelen cselekedet következtében jött létre, és a cselekedetnek nincs vagy nagyon kicsi a hatása. Más világok nagyban különbözhetnek. Évszázadokig ez csak elmélet volt, de 2267-ben Kirk kapitány bizonyságot szerzett egy párhuzamos univerzum létezéséről. Az Enterprise találkozott Lazarusszal, aki megszállottan kereste egy antianyagból lévő párhuzamos univerzumbéli párját, hogy megölje. Végül nem járt sikerrel, de mind ő mind a párja a két dimenzió közötti átjáróban ragadt, mindörökkre. Ugyanebben az évben sokkal magasabb fokú kapcsolat jött létre két párhuzamos univerzum között. Amikor egy ionviharban készült felsugározni, Kirk és más tisztek egy kicserélődtek egy alternatív dimenziból származó másukkal. Kirk egy olyan Enterprise-on találta magát, amely a Terrán Birodalomból származik, ami a Föderáció egy torzult tükörképe. A Birodalom egy harcias és terjeszkedő hatalom, aminek célja más létformák leigázása. Ebben a dimenzióban az emberekben nincs szánalom, tudásvágy vagy kedvesség. Az emberiség itt kapzsi, vad, könyörtelen és csak a legerősebb maradhat életben. Az Enterprise fedélzetén a fegyelmet egy erős fájdalmat okozó eszközzel - amit minden ember köteles hordani - tartják fenn. Az előmenetel a feljebb való meggyilkolásán keresztül vezet, így a főtisztek testőrök kíséretében járkálnak a hajón. Habár Kirk békés úton próbál dilítiumot szerezni a Halkanról, a tüköruniverzumban a Terrán Birodalom ki akarja pusztítani az egész népet, és úgy elvenni a kristályokat. Kirknek sikerül megakadályozni a mészárlást, és meggyőzi tükör-Spockot, hogy próbálja megmenteni őket. Egy évszázaddal később több átkelés is volt a két világ között. A Deep Space Nine legénysége számos alkalommal találkozott a tüköruniverzumból származó emberrel. Ekkor ki is derült, hogy a Terrán Birodalom szétesett és a Kardassziai-Klingon Szövetség vette át a helyét. Néhány terrán szembeszállt a Szövetséggel, a föderációs legénység néhány tagjának segítségével.
2370-ben Worf hadnagy az Enterprise-D-ről áthaladt egy anomálián, s ezek után ugrálmi kezdett a párhuzamos dimenziók között. Amikor az Enterprise a jelenség vizsgálatára indult, egy hajót ért támadás után az univerzumokat elválasztó kvantumkorlát felszakadt. Ennek eredményeként több százezer különböző Enterprise verzió került egyetlen univerzumba. Szerencsére a korlátot sikerült megjavítani és minden visszatért a normális állapotba.

Álcázó technológia


Az álcázóberendezést először a romulánok fejlesztették ki a 2260-as években. A láthatatlanság sokáig teljesen lehetetlen volt - a fény elferdítése a hajó körül tette lehetővé ezt a képességet. Az álcázóberendezés egy tértorzulást hoz létre, és ez okozza, hogy a fény- és érzékelősugarak körüljárják a hajót, de arról egy sem verődik vissza. Az álcázás sok energiát emészt fel, ezért a fegyvereket így nem lehet használni. 2266-ban az Enterprise találkozott először egy álcázott romulán hajóval. A hajó képes volt álcázni magát a látással szemben, és habár a mozgási érzékelők láthatták, ezek pontatlanok voltak, és csak a hajó megközelítőleges helyét tudták megadni. Ez a pontatlanság elég volt arra is, hogy ne tudják becélozni a romulán hajót. Habár az álcázás hatásos volt, mégis komoly hátulütőkre derült fény. Az energiaszükséglet olyan nagy volt, hogy a romulán hajó álcázás közben nem tudta használni a saját érzékelőit és fegyvereit. A hajónak viszonylag kicsi volt a hatótávolsága is a magas üzemanyag-felhasználás miatt. A romulánok később a klingonoknak is átadták az álcázótechnológiát csatahajókért cserébe. A romulánok 2268-ban kezdtek klingon hajókat használni, míg a klingonok az álcázótechnológiát csak 2285-re tudták beüzemelni. A klingonok 2293-ban egy komoly áttörést is elértek az álcázás terén, amikor egy olyan Ragadozómadarat építettek, amely álcázás közben is tudott torpedót kilőni. A prototípus a USS Enterprise-szal és a USS Excelsiorral a Khitomer körül csapott össze; a nagyfokú neutron-sugárzás kibocsátás ellenére a fegyver nagyon hatásosnak bizonyult, de az Enterprise legénysége felfedezte, hogy a Ragadozómadarat a hajtómű és a fotontorpedó által kibocsátott plazma alapján be lehet mérni. Emiatt a tervezetet végül el is vetették. 2311-ben a Föderáció aláírta az Algeron Szerződést, amelyben megerősítette a Romulán Semleges Zónát, és vállalta, hogy sosem fejleszt ki álcázóberendezést. Az álcázótechnológia talán legmeggyőzőbb példáját a misztikus Aldea bolygó 2364-es felfedezése szolgáltatja. A bolygót évszázadokig egy fénytörő szerkezet - amely eltéríti a fényt, hasonlóan a romulán álcázóhoz - rejtett el. Az Enterprise még ugyanebben az évben találkozott először a romulán Harcimadárral a Semleges Zóna közelében. Kezdetben úgy hitték, hogy az Enterprise érzékelőinek sikerül megtalálnia az álcázott romulán hajót, de gyorsan világossá vált, hogy a romulánok szándékosan hagyták magukat felfedezni, hogy eldöntsék, mi a Föderáció velük szembeni szándéka. Az apróbb előrelépések ellenére az álcázóberendezés még mindig számos hátrányos tulajdonsággal rendelkezett. Az álcázott hajók még mindig nem voltak képesek tüzelni, és a Föderációnak is sikerült kifejlesztenie egy technológiát az álcázott hajók felfedezésére. Szubtéri figyelőállomásokat és gravitációs szenzorokat telepítettek a határaikra. De a leghatásosabb ilyen eszköz a tachion detektorháló, amelyet 2368-ban hoztak létre. A rendszer hajókból áll, amelyek tachionsugarakat bocsátanak ki egymás felé az űrben. Még egy álcázott hajó is megzavarja ezeket a sugarakat, ezáltal felfedezhetik. 2369-ben a Föderáció fontos információkat szerzett a Harcimadárról, amikor egy Csillagflotta tisztet rövid időre romulánná alakítottak át. Megerősítette, hogy a hajó reaktormagjának radioaktív kisugárzását különleges reaktorokkal kell kiegyenlíteni. Még egy kis hiba is ezekben a magokban polarizált mágneses zavart hoz létre, amikor a hajó mozgásban van. Ezt a kis zavart egy föderációs hajó könnyedén felfedezheti, és vele együtt a hajó is. Ironikus, hogy talán a legnagyobb előrelépést az álcázótechnológiában a Föderáció találta ki. 2358-ban a Pegasus csillaghajóról úgy hitték, hogy a legénység lázadása elpusztította. Azonban 2370-ben a Csillagflotta felfedezte, hogy a hajó szinte sértetlen. Pressman admirális, a hajó korábbi kapitánya az Enterprise segítségével próbált meg technológiát megmenteni a Pegasusról. Kiderült, hogy bizonyos föderációs tisztek illegálisan kifejlesztettek egy fázisálcázót, amely képes megváltoztatnia az anyag szerkezetét, ezzel teljesen láthatatlanná válhatott. A hajót olyan berendezéssel szerelték fel, amelyet egy bolygó vagy csillag belsejében elhelyezve azt teljesen immunissá tehették a támadások ellen. A legényég annyira megijedt a veszélyes eszköztől, hogy inkább ellenálltak a parancsoknak. 2368-ban a romulánok is próbálkoztak a fázisálcázó kifejlesztésével, de egy szörnyű baleset után a további teszteket leállították. Azóta nem sok jelét látni a technológia ezen irányú fejlesztésének.
2371-ben a romulánok a Csillagflotta rendelkezésére bocsátottak egy álcázót, amelyet a USS Defiant fedélzetére szereltek fel; cserébe a romulánok megkapták a Domíniumról begyűjtött információkat. Habár az egyezmény szerint az álcázót csak a Gamma Kvadránsban használhatták volna, Sisko kapitány mégis gyakran megszegte ezt a kitételt

Ablatív páncélzat


Burkolati páncélzat a legtöbb Csillagflotta hajón található. Az ablatív páncélzat egy reaktív páncél, ami egy ellenerőt fejt ki a becsapódó fegyver lövedékére. A páncélzat elpárolog, amikor egy energiafegyverből (pl. fézer) találat éri, és így a fegyver energiájának egy része elnyelődik az elpárolgó páncélban. A legkorszerűbb Csillagflotta hajókat már ablatív páncélzattal is felszerelik (pl. Defiant, Sovereign osztályok). Az ablatív páncélzatot eredetileg a USS Defiant számára fejlesztették ki. A Borggal történő korábbi találkozások során a föderációs pajzsok túl gyengének és sebezhetőnek tűntek, ezért a Defiant tervezői egy olyan hajót akartak létrehozni, amely nagyobb fokú védelemmel rendelkezik még pajzs nélkül is. Az új páncélzat értékét a Defiant a Domínium elleni harcokban próbálhatta ki. A Borghoz hasonlóan a Domínium fegyverei is könnyedén leküzdötték a föderációs hajók pajzsait a konfliktus első szakaszában, de a Defiant ablatív páncélzatával jóval több ideig tudta állni a támadásokat nagyobb károsodás nélkül. Ebben a technológiában a legnagyobb előretörést az ablatív páncélzat generátor jelenti. Ezt a szerkezetet a jövőből érkezett Janeway admirális adta át a Voyager legénységének. A generátorhoz a hajóburkolaton elhelyezett eszközök kapcsolódnak; aktiváláskor egy új réteg páncélzat jön létre a hajó felszínén. A páncélzat hatékonysága igen meggyőző. A Voyager ezzel az eszközzel számos Borg Kocka támadását tudta állni. A rendszer egyik leghasznosabb tulajdonsága, hogy bármikor be- és kikapcsolható, és még fegyverrendszereket is be lehet vele borítani, ha éppen nincsenek működésben. Ez jóval nagyobb fokú védettséget biztosít, mint bármelyik másik páncélzat.
A Csillagflotta jelenleg azon dolgozik, hogy megismerje, és minél előbb felhasználja a Voyager által a "jövőből hozott" technológiát. Ha az új rendszert minden csillaghajóra felszerelik, a Flotta védelmi ereje a sokszorosára fog válni.
avatar
Benjamin Lafayette Sisko

Hozzászólások száma : 12
Regisztráció dátuma : 2009. Dec. 12.
Tartózkodási hely : DS9
Kinézet : Kopasz fej, marcona tekintet. Gyakran így jellemzik a kapitányt. Nem véletlenül.
Foglalkozás : Kapitány

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.